HTML

nagybetu

Utolsó kommentek

  • Camedia: Szia Betti! Szép versek! Gratulálok. Lehet, hogy nem emlékszel rám, de én emlékszem rád. Beszélg... (2016.10.14. 00:07) Évszakaim
  • Umberto Pezzetta: Mindhármat nagyon érezni... tetszik! (2016.09.28. 22:21) Találkozások
  • betunagy: @FZH: nagyon szépen köszönöm (2014.05.20. 09:23) Mit csinálsz most? L
  • FZH: E-fáradtam című versed hatalmasan nagyon tetszik! (2014.05.20. 08:54) Mit csinálsz most? L
  • betunagy: a napraforgók úgy tudták, hogy a Nap forog (mert minden élőlény önmagából indul ki)- ha én forgok,... (2013.01.08. 09:17) Mit csinálsz most? XXVIII
  • Utolsó 20

Tériszony

betunagy 2012.05.21. 22:05

 Tériszony II

A házmester mondta – mikor utánad érdeklődtünk -, hogy valamit csúnyán elszúrtak ezen a házon. Néhány lépcsősort, lépcsőfordulót kihagytak az építők.  A lakók kötélen másznak a harmadikig, de onnan már a lift is működik. Felszóltam kaputelefonon, hogy segíts már fel, mert nekem ez a kötélügy nem megy, pláne gyerekkel.

Te jó ég! Még mindig vetetlen ez az ágy! Hány éve is? Azóta szeretnék egyszer itt aludni nálad. A 10 dkg. párizsit összeszedtük előled a párnád alól. Kenyeret nem találtunk hozzá soha.

-          Rég láttalak! – gúnyos vagy, kiabálsz velem – Megváltoztál!

-          Megváltoztam – gúnyos vagyok, nyugtalan – Milyen sötét van nálad!

Ez a sok befalazott ablak ezen a házon! Ezt is elszúrták az építők, gondolom. Törött üveg az ajtókban, a mosogatóban penészes edények.

-          Jól érzem magam – mondod, s én elhiszem neked.

-          Aha – mondom, és tényleg elhiszem.

Megfordítod a bakelitet és szédülsz a zenétől, meg ettől a büdös cigarettától. Igaz is, te dohányzol?

-          De régóta szeretnék itt aludni nálad! Itt, ahova lépcső sem vezet, ahova nem zörögnek át, ahol nem ébreszt a reggel!

-          Hiányoztál – mondod, s ha nem is hiszed, rohadt hálás vagyok érte. Mert szeretek hinni neked.

-          Te is nekem – mondom, s szemedben látom, hogy nem hiszed el.

-          A búzaföld – tudod, ott a síneken túl – melyen a nyár, a szerelem, hiszed még?

Lehajtott fejemből, ideges könnyeimből tudod, hogy szégyenkezve és felháborodva hiszem, hogy azon a búzaföldön még ott van a nyár és a szerelem. Talán most elmondhatnám neked, hogy nem jó így...

-          És, amúgy jól vagy?

-          Igen kösz – hogy nem így képzeltem, hogy sokkal egyszerűbbnek….

-          Nincs semmi baj, ugye?

-          Dehogy, minden oké! – hogy utálok buszra várni, hogy utálom ezt a jövés-menést itt körülöttem, ezt a papás-mamás boldogságot, a spórolós nagybevásárlást, a befulladt ünnepeket, hogy elegem van a télből és magamból, örökké átázó cipőmből, örökké fecsegő segg számból, az örökös várakozásból, mert robbanok, hé!

-          Ha akarsz itt aludhatsz…  – mondod.

Hallom a három pontot a mondat végén. Ez azt jelenti, hogy te sem vagy biztos magadban, hogy érdemes-e maradnom.  Most felelnem kéne, vagy kérdeznem? Nem tudom, hát nem szólok semmit. Háromemeletnyit mászok lefelé a kötélen, és nem tudom hogyan tovább.

 
teriszony.jpg

Szakony Attila fotó














Tériszony I

És a telefon csengett. Napok óta. Téves hívások, idétlen viccek sora zavarta a napok egymásutánját.

Bepréselődtek egy utcai telefonfülkébe. A fülke megingott. Jobbra-balra. – Merre menjünk? –röhögtek, és elindultak egy közért felé. Csomagokkal az ölükben visszapréselődtek a fülkébe, és a telefon csengett.

-          Halló?!

-          Na, jössz?!

Tíz hangnak válaszolt: - Aha!

Kék fény gurult szét. Arcok arcok mellett, testek testekhez simultak. A lakás megtelt zenével, ételek szagával, elgörbült üvegekkel, poharak szilánkjaival. A szoba megtelt velük. És nőtt a zaj egyre, hogy kívül rekessze a napok egymásutánját.

Párnákba fúrod magad.

-          Na, ne sírj már!

Nézd még mindig vetetlen ez az ágy, hány éve is?

-          Tudod, azt hiszem, nem szeretlek.

-          Na, és?

Kisimítod hajad a homlokodból, mosolyogsz. Igaz is! Na, és!

Aztán szanaszét karok, lábak, fejek. Háztartási gépek jönnek-mennek közöttük, kattogva, búgva kitakarítanak. Ebédet főznek. Tele a hűtő.

(A szalámit gondosan becsomagolta, egy darabig állt még a hűtő előtt, aztán a csomagot bedugta a párnája alá: - Reggelre még megennék! – magyarázta, aztán intett, hogy mehetünk. Kitódultunk a lakásból, az ajtó rácsapódott a 20 dkg. párizsira.)

Megmerevedett az utca amerre mentek. Előttük, a sarkon túl van valami jó kis balhé. Elhagyták lassan a századik sarkot.

-          Nyissátok ki! Tudom, hogy benn vagytok! – és az ajtó kinyílt. Röhögő fejek, üvöltő zene. Átdörömböltek a falakon innen-onnan, hogy „abbahagyni, abbahagyni!”

-          Azt hiszen – az arcok rábámultak innen-onnan – azt hiszem valamit itt hagytam, srácok!  

 

Tériszony III

A vonat pár perc múlva indul. A lakáskulcsot nehezen találom, pedig a ligetnek, ahol lakom nincs ajtaja, csak egy küszöb van, ahol naponta kétszer megbotlom. Madártej savanyodik a konyhaasztalon, valaki átordít a falon, hogy aludni szeretne. Visszadörömbölök, hogy „dögölj meg, fáradt vagyok, én is!” Piszkos, bagószagú párnák közt ébredek, még kávét főzök, de cigarettám már elfogyott. A vonat meg pár perc múlva indul!  Hátizsák után kutatok egy fal felé fordított szekrényben, pulóvert gyömöszölök bele, vajon tél van most vagy nyár? Egy kis élet dobog bennem, kíváncsi a ligetre és a nyárra. „Maradj veszteg!”- kiáltok rá durván, és egy konyharuhába törlöm könnyeim. „Hová jönnél? Hátizsákom megtelt, nem vihetlek magammal, hisz azt sem tudom, én merre megyek, sőt azt sem tudom, hogy tél van-e vagy nyár!” Bizonyára tél van, mert nagyon fázom, pedig rétegesen öltözködöm, két póló, két kabát, de a lában fázik ebben az egy cipőben. Biztosan tél van! Azt hiszem évek óta nem fürödtem már, most forró zuhany alatt állok, de lehet, hogy csak az eső eredt el, és az kopog ilyen idegesítően a vonatablakon. Te jó ég, hogy kerülhettem ilyen hülye helyzetbe?! Az ablakból kihajolni veszélyes, pedig hívogatnak a kerekek, penészes képek rohadnak a falon, vasutasok tisztelegnek a peronon. Egy kéz nyúlik felém, félreugrom, pedig nem félek attól, hogy megüt, de a kidagadt ereken remeg a vér. Felborulnak a székek, és minden összedől. „Gyere csak szegényem, nem hagyhatlak magadra! Kicsi vagy még, hátizsákomban elférsz, pulóveremmel meg betakarlak, mert akár nyár van, akár tél, a hideg mindig félelmetes!” De engem sem hagyhatnak magamra! Mert félek. Hogy kerülhettem ilyen hülye helyzetbe?! Lekésem a csatlakozást, a peronon nem vár senki, ölelgetek egy lámpaoszlopot, mintha már régóta ismerném. Az őrszobán hányingerem lesz a hidegtől, és fáj a fejem, és szédülök, de rám mosolyog egy rendőrkutya és biztat, hogy ne féljek. Hirtelen nagyon bízom benne, és panaszkodom neki. Az ablak egy elhagyott gyár udvarára néz, kibámulunk és keresztrejtvényt fejtünk az ügyeletes rendőrrel. Ha ez csak egy álom, akkor ébressz fel végre! A szád szélét csókolom, zsebedben gyűjtöm össze a könnyeimet, talán egyszer majd rájövök, hogy tavasz van-e vagy mi! De ez a rohadt vonat sehol sem áll meg, hiába húztam meg a vészféket, csak rohan tovább! Valaki átordít a falon, hogy „hülye, ébren vagy!” Aludj ma velem, ha ez az ébrenlét, az álmot egyedül már nem bírom ki! 

Címkék: tériszony Szakony Attila

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nagybetu.blog.hu/api/trackback/id/tr124530585

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.