Utószó
fejed felett a piros glóriáról
lepattogzott már a festék
rozsdafoltoktól kiütéses a fény
pár perc még
s már többé nem emlékszem rád
Szakony Attila fotó
Szerelem
- A város szélén várj! - kiáltott utána a lány, aztán eltűnt az egyik sarok mögött. Ő meg elindult. Nem kerülte ki a pocsolyákat, cipője sebein szivárgott be lábához a víz. Zsebre dugott kezéből, felrántott vállaiból láttam, hogy nem vár ő meg senkit! Nem is olyan szép a lány, meg aztán ilyenkor eső után frankón zöldek erre felé a fák. Ment. Mikor a város szélére ért már futott. Lihegtek mellette a villanyoszlopok, sebesen szedték lábukat a kilométerkövek. Falvakat, városokat hagyott maga mögött, vakkantottak neki a kutyák, integettek a későn fekvők. Ő meg rohant. A határon, mint egy gátfutó átugrotta a sorompót, meg az alacsony növésű határőröket. Nyolcsávos autópályán száguldott tovább, a kocsik levették reflektorukat, jeleztek neki, hogy szabad, menjen csak. A gyorsvonat fehér kendői lebegtek utána, mikor maga mögött hagyta. Aztán újra városok, falvak, városok. Aztán a tenger, aztán az óceán. Szorosan az egyenlítő mellett úszott, hogy ebben a hülye sötétben el ne tévedjen….
- Soká jöttem? – mosolygott rá a lány, és rájuk hullott a sötét, titkukat féltve.
Neved
Philippe-nek
Teleírom a lapokat a neveddel,
legszívesebben rá írnám az úttestre,
az autóbuszokra,
fekete kéményekre,
presszók asztalaira,
szobám falaira,
legszívesebben belevésném neved
minden kőbe,
hogy bárhol járok, visszanevethess rám.
(1978. július 29.)
Utolsó kommentek