Szobafogságon
A zene most olyan, mint az ajtócsukódás: idegesítő.
Mint minden mozdulat, mert remeg a kezem,
a fejem meg változatlanul fáj.
Most szeretnék cigánykereket hányni,
(kettest kaptam rá, egyszerűbben:
nem tudok cigánykereket hányni)
vagy jó lenne egy nagyot röhögni
(elvesztettem a humorérzékemet,
ha kinézek az ablakon, csak azt látom,
hogy a szomszéd lány pofátlanul
seggbe rugdossa a verebeket)
Csak ez az átkozott írógép ne kattogna!
Pedig már a dobozába is visszazártam,
fáraszt, hogy mindig rímeket kell neki szereznem.
Most pedig igazán nincs hozzá kedvem,
meg röhögni sincs kedvem…..!
Kóborolni! Az jól jönne!
Árnyakat kergetni, elénekelni nótánkat
az önkénteseknek,
vagy más baromságot csinálni…
Egyelőre fáj a fejem.
Inkább rágyújtok, és nagyon komolyan
megfigyelem, és megállapítom,
hogy a kezem még mindig remeg.
(1978. december 28.)
Én voltam
annyira én,
hogy megbotránkoztatattalak
álarcnélküliségemmel
(1978. november 29.)
Unalom
Megunt, piszkos presszók,
dülöngélő névnapok,
utolsó szál cigarettám,
ma már hallgassatok!
Ágyamban alvó szomjas hajnalok,
rideg reggelek,
lámpák megtört fénye,
ma verseim temetem.
Elég mára az eltompító mámor,
fényes csillogás is minek
kell kabátunk alá?!
Itt kell maradnunk ezen a világon,
és annak is örülnünk kell,
hogy ünnepeink változatlan hétköznapok.
(1978. november 19.)
Utolsó kommentek